Önéletrajz helyett…

1949.03.22-én születtem, véletlenül Budapesten.

Apám, születésem után csak pár nappal később érkezett a fővárosba, anyámat és engem megtekinteni, mert az ünneplő cipőjét kellett újratalpaltatnia.

Ez a kis abszurditás végigkísérte az életem. De nem haragszom érte.

A nevem Vándor, a barátaimnak kisvándor.

Szüleim mindent elkövettek, hogy illemtudó hölgyet faragjanak belőlem, de heves ellenállásom meghátrálásra késztette őket. Köszönöm hogy ezáltal levegőhöz juthattam.

Szereztem érettségit, bár egy kicsit tovább tartott, mint az átlagos embereknek. De ki mondta, hogy én átlagos vagyok? Vagy bárki más?

Lukacsos műveltségem alapjait a középiskola kopott padja alatt szereztem, ahol is rengeteget olvastam. A főiskolán már bátran kitettem a könyvet a pad tetejére. „Mecsoda különbség”!

Állítom, hogy azért lettem könyvtáros, mert még nem volt Internet.

Tele voltam ugyanis kérdéssel. Hamar rájöttem, hogy az embereket

hiába kérdezem, más érdekli őket, mint engem. Maradtak a könyvek, de a menzapénzből megspórolt forintjaim kevésnek bizonyultak megvásárlásukhoz.

Kísérleteztem a könyvtár látogatásával is, és ekkor döbbentem meg, hogy az ott dolgozók sem tudnak mindent. Pedig mennyi könyv volt a közelükben!

Gondoltam, no akkor majd én megmutatom, hogy kéne ezt jól csinálni.

Máshoz is volt tehetségem, csak az önbizalom volt kevés, mint ahogy türelemért sem álltam sorba, mert nem volt hozzá türelmem…

1972-re összehoztam mindent, egy kalap alá véve: államvizsga, Ki-Mit-Tud, esküvő, és egy év múlva a gyermek. Kísérleti darab, ennek ellenére viszonylag jól működik, és képzeljék: szeret engem…

Ahogy méláztam koraszülött csecsmőm orcáját bámulva, a következő tényt kellett konstatálnom: Úristen, mibe keveredtem?

Amint lehetett visszamentem dolgozni, és amint végképp rothadásnak indult a házasságom, kiszálltam belőle. Nem úsztam meg szárazon.

Szó szerint…

Magamhoz térve a kábulatból, ismét belevettem magam a munkába.

Araszolgattam szépen fölfelé a szamárlétrán. Tudják milyen kényelmetlen, kucorogni egy létrafokon? 1994 nyarán bementem dolgozni abba a könyvtárba, ahol akkor főnökként tevékenykedtem.

Odakint sütött a nap, odabent pedig sötét volt, és dohszag. És jött a felismerés: Mit keresek én itt?

4 hónap múlva egy kisváros nagy könyvtárában ültem, szürke eminenciásként, ahova besütött a nap. Bár, mint kiderült, ez is kicsit csalóka volt, így aztán pincebogárrá avanzsáltam magam, azaz levonultam az alagsorba, ahol azóta is fő tevékenységem, hogy az állományt jó könyvekkel gyarapítsam.

Betört a piacgazdaság, és én, hogy minél több könyvet vehessek, bevetettem magam a maximális kedvezmény eléréséért folytatott küzdelembe. A legnagyobb megtiszteltetés számomra az volt, mikor egy ügynökkel addig alkudoztam, amíg hirtelen felindulásában megkérdezte, hogy nem vagyok-e örmény származású? Egyébként: lehet…

Mindig szerettem olvasni. És rosszul esik látni, ahogy a pc-ékkel felszerelt könyvtárakban, ma ugyanúgy bolyonganak az olvasók, mint az én időmben, és nincs kitől választ kapniuk arra az egyszerű kérdésre, hogy mit olvassanak.

Ezért gondoltam hogy némileg személyes emlékeimhez is kötődve, írok egy-egy szubjektív könyvajánlót, és fórumot nyitok azoknak, akik szeretik a jó könyveket, és olvasmányélményeiket szívesen megosztják másokkal.

Aztán azon kezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha nem találják meg az általam ajánlott irodalmat a könyvtárban? No és mit fogok én csinálni, pár hónap múlva, nyugdíjas éveim alatt? Így követte aztán tett a gondolatot, nyitok egy mini antikváriumot!

Tisztelettel várom önöket, látogatóként, hozzászólóként, vagy akár vevőként is.

Vándor Katalin

Ps. Jó pár év telt el az első vállalkozásom elindítása óta.

Levonva az időközben megszerzett tapasztalatokat (kicsit más könyvtárosnak lenni, mint „bótós”-nak), létrehoztunk egy újabb antikváriumot. www.eladomakonyvem.hu.

Az elgondolás bevált, mindenki ad-vesz, cserél.

Üzenem a kortársaimnak:

Sosem késő, hogy új dolgokkal kezdjenek foglalkozni, és csudás dolog megvalósítani elképzeléseinket.

Valaki egyszer tingli-tangli könyveket kínált eladásra, mondván: a szürke hétköznapok ellen.

-Sajnálom, de nekem nincsenek szürke hétköznapjaim!

Köszönöm a vevőknek, hogy megtiszteltek bizalmukkal, és elnézést azoktól, akik nem fogták fel, hogy:

-Lehet, hogy öreg vagyok, de hülye nem…

Remélem ez a dolog tartós lesz!